Kereken fél éve, hogy kiléptem a társadalommal túl régóta fenntartott, hagyományos értékeken alapuló és megalkuvásokban bővelkedő kapcsolatomból. Azt nem mondanám, hogy teljesen megszabadultam volna tőle, itt nem lenne elég rányomni a töröl-tilt gombokra, majd mikor a felejtés sötét felhője mögül előmerészkedve újra viszontlátjuk egymást, elfordítani az arcom és úgy tenni, mintha nem venném őt észre. Annyira kiábrándult pedig még én sem vagyok kicsiny világunkból, hogy megrendezve a saját halálom teljesen lejöjjek a térképről és erdőkben bujdossak életem végéig az igazságszolgáltatás hófehéren csillogó, mardosó fogai elől. Ami velem történt, az finoman annyi, hogy a nagykönyv szerint többségben elfogadott, vagy inkább fogalmazzunk úgy, legkevésbé kritizált életmodellt lecseréltem, s mint egy büdös, izzadsággal átitatott zoknit, úgy dobtam be a szennyesbe, csak közben épp a mosás vágyának illúzióját sikerült teljesen szabadon engednem.

Azóta utazom egyedül a hátizsákommal országból országba, mint csiga a házával, önkéntes munkákat vállalok, mert ez az egyik legcsodásabb módja annak, hogy hasonló emberekkel kapcsolódhassak, miközben annyi új dolgot és mesterséget tanulhatok meg, amennyit az iskolapadban eltöltött hosszú évek sem voltak képesek megadni. Így alakult, hogy az életem fokokban nem mérhető fordulatokat téve most ott tart, ahol. Természetesen kitörölhetetlenül él bennem tovább, aki egykor voltam, de a változás olyan éles vonásokat karistolt belém, hogy néha álomként hat, mi régen a valóságomat jelentette. Amikor elindultam, még nem tudtam, mennyire más minőségben fogom művelni az utazást, mint korábban képzeltem. Ez lett a sajátos terápiás módszerem, aminek köszönhetően sikerült számtalan felesleges réteget lehámozni, kiugrani komfortból, tanulni a személyiségem legmélyebb bugyrairól... ám mégis úgy érzem, még mindig csak haverkodom magammal. Nem tudom, mikor fog majd arcon csapni, hogy jóllakott óvodásként inkább délutáni szundira kapcsolnám az utazást, de amíg a belső hang (amit néha úgy próbálok meg minden koncentrációt összpontosítva kihallani, ahogy Mari néni erőlködne vele a zárlatot kapott hallókészülékével) azt súgja, hogy menjek, addig menni is fogok.

A következő célpont: Madrid. Több hónapos nomád életmód után megnézem, mennyi idő után akarok segglyukat beszorítva menekülni innen, de hát valljuk be, az igazi kihívás nem az, hogy a csendben, hanem hogy a zajban is meghalld magad. 

Előzmények: itt.