A múlt hetem a nagytakarítás jegyében telt, mind fizikai, mind lelki értelemben. Egy buddhista meditációs központban önkénteskedtem vasárnaptól vasárnapig, Mataelpinoban, Madridtól északra, körülbelül egy órás buszútnyira. Nem a világ legegyszerűbb dolga eligazodni a spanyol helyközi buszok világában, először a google maps-t hívtam segítségül, naivan bíztam szakértelmében, de a pályaudvaron rá kellett eszmélnem, hogy lazán át lettem verve. Szerencsére csak fél órát kellett várni, ám az igazi kihívás ezután érkezett. A google két és fél órás menetidőt kalkulált legalább 18 megállóval a célomig, míg a pályaudvaron található papír alapú menetrenden ennek kb a fele szerepelt, a megállók nevei a balladai homályba vesztek, a buszra felülve mégis halvány remény sugárzott az ott található három screenből, amikről azt képzeltem, majd folyton vetíteni fogják, melyik megálló jön, hogy időben észleljem, hol kell leszállni. Élet vs én: 1:0 - épp nem volt üzembe helyezve egyik képernyő sem. Sebaj, akkor jöhet a kőkorszaki számolgatás a megállók tábláinak csekkolgatásával összekötve. A buszmegállók azonban egy 5 jegyű számsorral voltak felcimkézve, így esélyem sem volt felfogni, hogy hol a jóatyaúristenbe vagyok. Az út amúgy tök kellemes volt, elhallgattam a muzsikám, élveztem az ablakokon beszűrődő napsütést, iszogattam suttyomban tovább a megmaradt kávét, amit nem vihettem volna fel a buszra, de azt kamuztam, hogy le van zárva (KARMA!!!!!). Már-már meg is feledkeztem az előttem álló feladatról: a leszállásról, mikor a belső hang egyszeriben ficánkolni kezdett, és megbökte a tudatom, hogy nézze meg a térképen, merre tekereg épp a busz. Hát, már nem annyira ott tekergett, ahová mennem kellett volna, picit elkezdett remegni a szemhéjam, ahogy láttam a kék pontot, ami a buszt szimbolizálta, távolodni a célállomástól, de nem ijedtem meg nagyon, gondoltam ez is az elvonulásom része, hogy én már a központba is zarándokolva érkezem. Mikor levetődtem a járműről és átfújt testemen a csend, a madarak csicsergése, a patak csordogálása, a pavlovi kondicionálás szerint rögtön élett kúszott a szemeimbe. Három kilométerecskét kellett baktatnom a havas hegycsúcsok sziluettje mellett, és egyáltalán nem bánom, hogy végül így történt. Másoknak mindenképp jótanácsolom, hogy ne kövesse el az én hibám, és a google maps helyett inkább valamilyen hitelesebb forrásból tájékozódjon, buszpályaudvaron kérjen infót, vagy nézze meg a redtransporte.com-ot a menetrendekért, mielőtt buszos kirándulásra szánná el magát. 

Amikor megérkeztem a központba, nem várt senki, de egy kedves úr a kertből elnavigált a szobámba, ahol két másik tanácstalan német önkéntessel üthettem el az időt a közös ebédig. Ott találkoztam még egy rakás emberrel, mindenféle mosolygós jószággal, akiket nem tudtam hova tenni, fogalmam sem volt, ki kinek a borja és milyen rendszerbe csöppentem bele. Aki nagyon szereti a szabályrendszereket, az útmutatást, ez biztos ijesztő lehet, én nem vagyok az a nagyon kétségbeesős fajta, közel 8 hónap utazás után kialakult a belső békém, nem rettent el a kezdeti káosz. A spanyolok amúgy sem izgulják túl az életet, jelige tranquil. Ebédnél kirajzolódott az önkéntes csapat, két német lány, egy amerikai fiú, egy mexikói fiú és én, ez volt a keménymag, amibe becsatlakozott még egy bolíviai lány is két nappal később. Szerencsém volt, hogy ilyen multikulti lett a team, a dél-amerikai tagokon kívül nem beszélt senki spanyolul, így nem éreztem elszigetelve magam és a központban lakók is próbáltak velünk angolul kommunikálni. Hallottam viszont, hogy az azelőtti héten mindenki beszélt spanyolul az önkéntesek közül, valószínűleg úgy nehezebb dolgom lett volna, másféle valóságot tapasztaltam volna meg. Spanyol tudás erősen ajánlott, nem csak a napi kommunikációhoz, hanem a meditációk értelmezéséhez is.

A központ egy 8 éve bezárt wellness hotel helyén található, vannak állandó lakói, két szerzetes, több önkéntes, akik közül vannak, akik hosszabb távra, vannak, akik rövid távra köteleződtek el. A modern buddhizmust gyakorolják, tehát nem úgy kell elképzelni, mint egy kolostort, ahová bevonul az ember és teljesen elszakad a földi világtól. Abszolút beleilleszthető a nyugati világrendbe, nem akar senki sem megtéríteni, tiszteletben tartják, ha más a vallásod, de érdeklődsz, és segítenek, ha elmélyülnél. Hétvégente szerveznek retreateket, a két napos program keretein belül különféle meditációkat és tanításokat, sétákat, kisebb túrákat tartanak, így a résztvevők kiszakadhatnak a mindennapokból, kapcsolódhatnak magukhoz, illetve más hasonló gondolkodású, spirituális úton járó lelkekhez. Ez a szelid, jámbor hozzáállás, az erőszakmentesség az, amit leginkább csodálok a szervezet működésében, továbbá az elfogadás, hogy senki sem tör pálcát feletted, hanem szeretettel, támogatással fordulnak feléd, amiért nyitott vagy, hogy változtass, fejlődj, elengedj. Viszonylag kötött a napirend, talán ez az első önkéntes helyem, ahol ennyire szigorúan veszik ezt, de ennyi ember koordinálásánál elengedhetetlennek is tartom. Minden reggel 8:30-9:30 között volt reggeli, 14-15 között ebéd és 19:30-20:30 között vacsora. összesen 6 órát dolgoztunk egy nap, 2 órát reggel, amit egy fél órás szünet követett, megint két órát ebéd előtt, majd újabb kettőt délután 5ig. Szokatlan volt a kötöttség, hogy hiába volt csupán 6 órányi munkánk egy nap, mégis felölelte majdnem az egész napot. Régóta élem rendszertelenségben az életem, ezért tartottam attól, hogy a csak még nagyobbra nőtt szabadságvágyam vajon mit fog ehhez szólni, végül pozitívan csalódtam. Jól esett a kiszámíthatóság és jól esett a munka is, ami többnyire takarításból állt, készültünk a hétvégi programra, szobákat takarítottunk, elhanyagolt tereket pucoltunk ki, kopott gerendákat festettünk újra, füvet nyírtunk.

A délután és a hétvége szabad volt, becsatlakozhattunk a többiekhez meditálni, ha épp volt, vagy elfoglalhattuk magunkat kedvünkre. Az első délután elindultunk egy csapatépítő túrára, ahol az nagyjából 100 méter után sikerült rossz irányba fordulni. Véletlen hirtelen a havas hegycsúcson találtuk magunkat, s persze senkin nem volt alkalomnak megfelelő öltözet. Az én futócipőmet elég hamar elvesztettem a csatában, mondjuk mit vártam, mikor térdig hóban süppedve bolyongtunk és próbáltuk megtalálni a láthatatlan útvonalat lefelé. Amíg el nem értük a havat, nem volt a lábikómon cipellő és nagyon élveztem a mezítlábas túrázást, egy ideje próbálkozom már a műfajjal, a barefoot szandál volt a bevezető, azóta pedig nagyon idegen érzést nyújt rendes cipőben járkálni. Nekem nagyon meditatív, hogy oda figyelek hogyan és hova lépek, így még inkább jelen vagyok és nem egy 3évvel ezelőtti szituációt rágok meg újra és újra a fejemben.

Nehéz szavakba formálni, milyen hatással volt rám ez a hét. Lejöttem az internetről amíg ott voltam, nem fogyasztottam semmilyen médiát, csak a naplóm volt velem és Eckhart Tolle klasszikusa, A most hatalma, amit végre sikerült megvennem angolul, hogy az utazós könyvemmé tegyem. Azt mondják, ha szeretnéd hosszabbnak érezni az életed, csak tedd le a telefonod - ezt csupán megerősíteni tudom. A napjaim tartalommal teltek meg, nem akartam elütni az időt, nem vágytam folytonos stimulálásra, elég volt csendben ülni, szavak nélkül. Nem frusztrált, ha egyedül voltam és nem nyúltam eszközök után, csak hogy csináljak valamit, mert kényelmetlen a semmittevés. Kiszakadtam a gondolataim fogságából, amik az elmúlt hetekben túlságosan rabul ejtettek. Meditáltam, megismertem a TRE-t (stressz és traumaoldó gyakorlatok, amik segítenek a testben raktározódó folytonos feszültséget oldani), légzőgyakorlatokat végeztem, pl a Wim Hof-félét, aminek a végén olyan megkönnyebbülést éreztem a testemben és az elmémben, hogy rögtön sírva fakadtam. Sokat segített a telefon detox, sokat segített a környezet és a béke, ami körülvett, de leginkább azok a csodás emberek inspiráltak, akikkel összesodort az élet. Elképesztő energiát sugároztak magukból és bár mindenkinek más az életútja, az idáig vezető út, végül egy ponton mindenki sorsa összefonódott. Ez a közös pont a gyógyulás. Csodálatraméltó, hogy valaki 46 évesen felkel és úgy dönt, megváltoztatja az életét, hogy lesz elég bátor, hogy szembenézzen önmagával és elindul saját lelkének megismerése felé. Hogy valaki felépül a gyerekkori abuzálás traumájából és az életet választja, hogy akárhányszor elsétál melletted, képes teljes szívvel rád mosolyogni és felöltetni a szeretetével. Találkoztam gyermekkel és idős hölggyel, akikkel egy mondatot sem tudtam kommunikálni a nyelvismeret hiányában, mégis össze tudtunk kapcsolódni és egymás nyakába kapaszkodva búcsúztunk el, mintha ezer éve ismernénk a másikat. Szerintem nem kell mindenkinek a buddhizmus felé fordulnia, sőt, egyáltalán nem kell semmilyen vallás felé szimpatizálni annak, aki nem akar. Nem kell hinni a tudomány összes kijelentésének, nem kell pszichológushoz járni, ha túl sterilnek hat, vagy gyógyító kristályokkal aludni, ha nem hisz bennük az ember, a lényeg, hogy induljunk el az úton és foglalkozzunk magaddal, ismerjük meg magunkat. A szőnyeg alá söpréssel, a falak felhúzásával nem időt nyerünk, nem megvédjük magunkat, épp ellenkezőleg, bezárjuk magunkat, amíg egyszer csak ránk nem szakad az egész.