Amióta a szakmaváltás meleg bölcsőjében ringatózom, úgy jönnek a lehetőségek felém, mint fruit ninjaban a gyümölcsök, s én igyekszem a kardommal mindet Jackie Chan-t megszégyenítő módon kőkeményen le is zúzni, nehogy valami a levegőben maradjon. Először csak egy egyszerű farmerlány akartam lenni, felvenni a '"team vidéken újrakezdők" pólót a kihagyhatatlan kockás inggel, amit átjár az intenzív kecskeszag, hátha az így átmutálódott feromonkészletem majd végre a megfelelő embereket fogja odavonzani magam mellé. A gyomlálás és trágyapakolás mellett azonban elkerülhetetlenül kúsztak be egyéb változatosabbnál változatosabb feladatok a to-do listámra, olyanok, amiket anno két marketing stratégia tervezése között nehezen tudtam volna elképzelni. Az elmúlt pár hétben azonban rájöttem, hogy megint bővíthetném az ezermesteri tevékenységi köröm. Lehetnék két lábon járó, bérelhető éves tervező, aki nem csak a fontos eseményeket, dátumokat tartja fejben, hanem az életben felmerülő összes létező bug-ot felülírva hatékonyan hoz létre új programokat, terveket, célokat a jövőre nézve, akár napi, heti, havi bontásban. Pont egy ilyen áttervezős session végterméke lett Madrid is.
Ha megkérdezné valaki, mi is volt az első elképzelés, mikor elhagytam Portugáliát, talán már magam sem tudnék visszaemlékezni rá. Tény, hogy valószínűleg egy 2 éves is leverne a korosztályának szánt memóriajátékban, de a végére már annyira messze kerültem attól, amit terveztem, mint a mostani énem az óvodás kori eredeti nemétől a számtalan műtét árnyékában. Miután elhatároztam, hogy levakarom nyakamról az idő fenyegető, frusztráló fojtását, hogy nem törődöm azzal, a társadalom mennyire akar kivetni magából, mert nem az önfeladást és a traumák, negatív minták továbbgörgetését választom, hanem végre próbálom a saját boldogságomat előtérbe helyezni, miközben szembenézek a magam valóságával, próbáltam (most először!!!) egy kicsit előre gondolkozni az utazást illetően és elköteleződni valami mellett. Aztán jött az élet, ismét, mint eddig mindig, pont így:

hogy haver, engedd el, nem kellenek elképzelések, azok csak illúziók, amikhez azért ragaszkodsz, hogy hamis biztonságérzetet kreálj, közben semmi mást nem kellene tenned, csak hátradőlni és mélyen bízni magadban. Persze a hónapok alatt megedződtem, egy-egy pillanatig kétségbe tudok esni, de az érzés, ahogy jön, általában azzal a gyorsasággal pereg is le rólam. Így esett, hogy két hét tervezett magyarországi intézkedés és pofavizit helyett 4 hetet maradtam, hogy két máltai önkéntes lehetőségből csak 1 maradt meg, ahová április helyett májusban kell majd megérkeznem, de ez természetesen csak azután derült ki, hogy már rég beneveztem a madridi 2 hetes fiestára. Mázlim van, mert kevés az olyan európai ország, ahonnan ne sikerült volna kupont kapni valakitől egy kanapéra, ráadásul azokra a helyekre is várnak vissza, ahonnan eddig eljöttem, de úgy voltam vele, hogy hű magyarként előre megyek, nem hátra - ezért esett a választás erre a szolid, három milliós betondzsungelre.

Utólag azt hiszem, nem lett volna baj, ha egy kicsit kivárok a döntéssel, de akkor nagyon türelmetlenül zakatolt bennem a vágy, hogy menjek, mert sajnos nem volt egyszerű az otthon töltött idő. Tervek jöttek-mentek, újrakezdődtek a diskurzusok a jövőről, ismét feljött a századszorra megrágott falat a garatból: menni az országból, vagy maradni, s hogy van-e egyáltalán itt értelme bármit is elkezdeni ezzel a mentalitással? Emellett nehéz volt kiállni magamért elkerülve az elbizonytalanodást, amikor felülről záporoztak rám a "mit gondolsz, meddig lehet ezt így csinálni?", "valami célod azért csak van az életben, nem?" jellegű kérdések. Megbocsáthatónak tartottam, hogy ebből az érzésből minél inkább menekülni akartam, ugyanakkor örülök, hogy hosszabbra nyúlt a látogatás, hiszen ezáltal szembenézhettem a szekrényben bujdosó rémképek egy részével, majd a maradék mellé büszkén aggathattam be a megfelelési kényszer súlyos, dohos kabátját pihenni. Még nincs lefutva a meccs, de legalább már a pálya határai ki vannak jelölve, és ez jó. 

Ha valamiről, akkor az impulzusdöntések hullámvasútjáról még nem mindig sikerül időben leszállni, mielőtt elkezdődne egy újabb menet. Majdnem hasonló történt Madridban, de szerencsére felismertem a mintát, mielőtt fejvesztve akarnék menekülni innen is. Kicsit talán az van, hogy felkapott a bitang nagy szabadság szele, és olykor nehéz felismerni a különbséget aközött, hogy valami tényleg rossz, ezért nem szabad mérgeznem magam vele (ilyenkor valóban jobb azt mondani, hogy ez egy rossz döntés volt, de sebaj, mert legalább már tudom, mire nincs szükségem a jövőben), vagy csak annyira magas mértékben vannak jelen a pozitív megélések a jelenlegi életszakaszomban, hogy ha ezt a szintet nem üti meg valami, nekem abba már nem lesz kényelmes beleállni többé és inkább lelépek, mint egy javíthatatlan agglegény egy egyéjszakás kaland után. Nos, tekintve, hogy nettó három óra alatt sikerült kijelentenem, hogy gyűlölöm ezt a várost és a tényt, hogy itt vagyok, arra jutottam, hogy ideje lenyugodni a francba, leülni a seggemre, és ahelyett, hogy foglalnék egy újabb repjegyet hárommal arrébb, jobb lenne inkább időt, teret, s mindenekelőtt esélyt adni arra, hogy leülepedjen bennem minden és tisztánlátással felvértezve határozzak további sorsomról. 
Mentségemre szóljon, hogy tényleg nem 5 hetesre terveztem ezt a kiruccanást. A bankszámlám felsírt, sikolya még most is fülemben cseng, a nomád lelkem kétségbeesett, hogy most akkor majd megint átalakulok városlakóvá és elkezdek újra cipőket venni, hogy boldog legyek, mire a bankszámlám ismét felsírt, és akkor már én is majdnem sírtam. Megérkezéskor szar idő volt, hideg és esős, bezzeg otthon pont akkor ütött be a tavasz, nyilván akkor ezt nem értékeltem, mikor eljöttem pedig visszasírtam... #sosejó, #semmisejó, #mindigazkellaminincs. A szállásadó cimbim kb egy óra sétára van a belvárostól, akkor hogy lehet, hogy roskadásig tömve vannak az utcák itt is? - kérdeztem magamtól levegő után kapkodva.

Másnap elindultam a körútra, elsődleges úti célom a Retiro park volt (mi mást néznék ugye meg egy városban), szerencsémre a belvároshoz közel van, úgyhogy megnyertem magamnak a baktatást ezen a szép hosszú úton, ami azt a benyomást keltette, hogy a végtelenített loopban ragadt spanyol Andrássyn sétálok: itt sincs pénzem semmit se megvenni, és itt se értem, miről beszélnek körülöttem az emberek. Aztán a park dobott a hangulaton, másnapra elmúlt a kultúrsokk, leszakadtak rólam a város iránt táplált előítéletek, mint mellről a gyermek, a nap is kisütött (otthon meg havazott, hahh, micsoda fordulat!). 

Azóta napi 30 ezer lépéssel hozom a turistáskodást, belefolytam a vérkeringésbe, meg minden. 5 hét alatt minden bizonnyal meg fogom ezt unni, de élvezem, hogy van időm írni, sportolni, ráadásul egy nagyon erős kapcsolódási pontot is találtam Madrid és köztem, ami nem más, mint a kultúra, bárhova megyek, művészet vesz körül, rengeteg a kiállítás és múzeum. Aztán hogy közben mi talál meg, azt a fene se tudja, de olyan még úgyse volt, hogy ne történne semmi.