Tegnap egész nap tologattam a laptopot magam előtt, hátha majd megírja magát helyettem ez a poszt, végül ráeszméltem, hogy egy elképesztő lusta dög lettem, s ezt megünneplendő toltam is gyorsan egy délutáni kurta 3 órás beauty sleepet. Kipihentebb nem lettem tőle, cserébe fáradtabb vagyok, mégis azt érzem, nagyon nagy szüksége van a testemnek és elmémnek arra, hogy vízszintesben vegetáljanak egy sötét szobában kettesben, ahol senki nem szól hozzájuk, nem bökdösi őket meg, nem késztetik cselekvésre, vagy a százötvenedik döntés meghozatalára. Ezért kihasználva, hogy van egy teljes délutánom megpihenni, mielőtt újra hátamra kapom a batyut, tengeri csillag módjára terültem el pőrén az ágyon és kifuttattam majdnem egy teljes évadnyi sorozatot az hbo-n, amiért ugye nem fizetek, csak használom. Budget travelbe nem fér bele a luxizás, na. Mondjuk még mindig nem tudom, mi az a sorozat, ami pörgött, mert ugye ebből fixen 3 részt átszunyókáltam, de mindegy is, biztos inkább magányenyhítés funkcióval bírt a dolog. Baromi intenzívre sikeredett ez az öt nap Mallorcán, úgy érzem, magamévá tettem a teljes szigetet ezidő alatt, az élményt pedig erősen pozitívra értékelem, tehát a repetától sem fogok elzárkózni a jövőben, ha úgy hozná a nagybetűs. Rájöttem, hogy van ott belül valami ellenálhatatlan vonzódásom a szigetek iránt, szeretem, hogy ilyen kompaktak, van kezdetük, s van végük, könnyen meghatározhatók és elrakhatók emlékként a fejembe. Mallorca nekem olyan, mintha egy gourmet étterembe csücsülnék be, ahol bármikor azt szedegethetnék le a degusztációs menüsorról, amihez épp kedvem van. 

Ha vízhiányom volt, lesétáltam a partra, ha túrázni szerettem volna, megindultam a hegyeknek, ha az embersokaságra szomjaztam, tekeregtem köztük a bájos, szűk utcákon. Igen, én is imádom ezeket a szűk utcákat, nyál, tudom, de nem tehetek róla, a mindenki elől gondosan elrejtett, ám mégis létező szentimentális lelkem ezeket látván mindig nyolcéves kislányokat megszégyenítő módón tör ki belőlem. A modern építészet látványa ezzel ellentétben maximum a spontán klimax állapotát tudja előidézni. Amúgy tök érdekesen alakult ez az út, egyik reggel kidugtam az orrom a hálózsákomból és megmondtam magamnak, hogy ez így nem mehet tovább, nem maradhatok tovább Madridban, legalább is még egy teljes hetet, mert akkor a buddhista meditációs központban nem én fogok majd segíteni a szervezetnek, hanem helyette ők fogják a szétmarcangolt és kiüresedett darabkáim megpróbálni összepuzzleözni. Nem késlekedtem sokat, megnéztem, hova indul a legolcsóbb járat, aztán leszívtam még egy kicsit a velem ellentétben nagyon is karcsú bankkártyámról, hogy a hétvégén már a szigeten viháncolhassak. Fogalmam sem volt, hol fogok megszállni, fogalmam sem volt, mit kell megnézni ott, hogy oda miért járnak az emberek, csak azt tudtam, hogy én is ott leszek.

Nem volt bennem félelem, hisz visszatérve legnagyobb életigazságomhoz, amit az utazásaim során újra és újra bevéshettem a kobakomba, mindig akkor érzem magam a legjobban, amikor nem tervezek előre. Felpakoltam az utam couchsurfingre, még sose próbáltam ténylegesen, mert eddig mindig fura fickók írtak rám, akik romantikus vacsira hívtak, meg naplementét nézni a hálószobájukból (nem átlátszó cseppet sem, jól kigondolta az úrfi, bomba terv), ezeket meg inkább skipeltem, van amikor az ember tényleg csak aludni szeretne éjszaka, nem pedig egy célzott gerincmasszázst egy meredező fallosszal. Nem akartam mégsem elengedni a dolgot, mert hiába tolt egy fiú az arcomba stoppolásnál képet a farkáról (legalább csak egy kép volt, élesben lehet jobban megilletődtem volna), emiatt zártabb és bizalmatlanabb lettem, mégsem akarom az összes férfiben elveszíteni a hitem és általánosítani. Most nem azt mondom, hogy menni szeretnék a pofonért, ez a stoppolós eset (hiába volt körülöttünk sok ember, nem voltam veszélyben) arra tanított, hogy legyek elővigyázatos, mert feminista harci amazonkodás, női egyenjogúság ide, vagy oda, nőként egyedül bármi megtörténhet velem, találkozhatok szörnyetegekkel útközben, zaklathatnak és kihasználhatnak, ezért nem árt a szabadságvágyam mellé odapakolni a megfontoltságot és a körültekintést bármilyen szituban! Szóval egyedül nem stoppolgatok, de a couchsurfing egy megbízhatóbb platform, eldönthetem, kivel akarok találkozni, elolvashatok feedbackeket más szörfösöktől, így szerettem volna adni neki egy esélyt. 

Az utazás előtti napon még mindig fingom se volt, hol fogok aludni, mert bár sokan írtak, hogy találkozzunk, de hostolni nem tudott senki. Végül derült égből jött a megmentő, egy valenciai srác, akinek volt vagy ötven pozitív értékelése, és felajánlotta, hogy két másik utazó mellett engem is befogad két éjszakára. Bevallom, a másik kettő szörfös jelenléte is adott egyfajta biztonságot, ezért leokéztam az ajánlatot. Maga az élmény összességében király volt, a lakás őrült jó helyen található, elég volt lesétálni a másodikról és a parton találtam magam, a fiú kijött elém a reptérre, csinált nekem kávét, sokat mesélt a szigetről, ahol már 5 éve él, habár az angol nyelv nem kifejezett erőssége, sokszor activityztünk valódi kommunikáció helyett.

Rengeteg extrát ad, ha egy helyivel mozog az ember, igazi kincseket mutatott meg, eldugott sziklás partot, olcsó és elképesztő finom tapasozót, ahol egy turista sem bukkant fel, adott tuti tippeket a többi napra, így hirtelen a semmiből rajzolódott ki, mit fogok csinálni az ott-tartózkodásom alatt. Megint megerősödött bennem, hogy mennyire szuper tud lenni a nemtervezés művészete, elég volt csak befogadnom, amit az élet dobott. Másrészről viszont nem biztos, hogy gyakran fogom a kanapérablást választani a jövőben, mert engem kicsit feszélyezett, hogy máshoz kell igazodnom, hogy egy másik ember terveihez, napjához kellett simulni, pl nem mehettem vissza délután a pulcsimért, mert az ő találkozója elhúzódott és még nem ért haza. Nyilván ez a legkevesebb, hiszen teljesen ingyen és bérmentve szálltam meg az otthonában, de ismerem magam, szeretem, ha van egy kis zugom, ahova behúzódhatok akkor, amikor én szeretném, anélkül, hogy ezt bárkivel meg kellene beszélnem. 

A következő két éjszakát lebookoltam egy hostelbe, ahol nagyon üdítő volt a tartalmas napok után elbújni az emberiség elöl. Tulajdonképpen tényleg mindent is csináltam, minden nap mással találkoztam, kedves emberekkel sodort össze az élet és most főleg a couchsurfing meetup funkcióját használtam a kapcsolatépítésre. Voltam a környező kis falvakban, Valdemossa, Sóller, Esporles, ahová sokan csak azért járnak, hogy egymásba kapaszkodva romantikázzanak fel s alá az utcácskákon, de túrázóknak ez a vidék alkalmas arra, hogy megmozgassák magukat. Én három napot is ennek szenteltem, hihetetlenül vágytam már a magaslatokra, hogy magam mögött tudjam a nagyváros frusztráló energiáit.

Egyik nap egy török sráccal keveredtünk véletlenül egy túraútvonalra, pedig épp parton lebzselést képzeltem el akkor magamnak, viszont örülök, hogy így alakult, hisz most már biztosra veszem, hogy miniszoknyában is képes vagyok hegyet mászni, ha muszáj. Nagy titkot nem árulok el vele, nem fog a hobbijaim közé tartozni, az tuti. A szigeten rahedli német van, ami önmagában még nem lenne meglepő, viszont felfedeztem több német éttermet is, reggelizőt, ami kifejezetten német menüvel currywursttal meg kartoffelsalattal csalogatja az éhes népet. Egyszer egy ilyenben reggeliztünk, mert a környéken más nem volt még nyitva, wow, igazán kulináris élményt nyújtott a cucc, mondhatom. A pincérek már meg sem próbáltak hola-val köszönni, rögtön gutenmorgen csúszott ki az ajkakon, mintha nem is Spanyolországban lennénk. A 7 eurós meglepicsomagba sikerült két zsemlét, két szelet szalámit és két szelet noname sajtot csempészni, megspékelve egy klasszik aranyló, igazi miniatűr és környezetbarát kiszerelésű sárgabarack dzsemmel. Emellé még járt kávé is, 1 bögre americano, amit a kiszolgáláskor először vissza akartak vinni, mert nem értettem, miért kérdezi a nő tőlünk, hogy a két NÉMET kávé ide lesz? Nyilván, tudom hogy a németek a kávéban inkább a vizet szeretik, de bazmeg, Mallorcan ülök, német reggelit tolok az arcomba, nagyobb elvárás németül beszélni, mint spanyolul, és akkor még az americano is német lett hirtelen? Haver, ez amúgy így mi?! Ennél nagyobb sokkra már nem számítottam, kifelé menet azonban megpillantottam egy pakk újságot, milyen jófejek, gondoltam, itt is előfizetnek a Bildre, vagy a Weltre, de megnéztem közelebbről és konstatáltam, hogy a nagy lófaszt, ez itt a saját német lapjuk Mallorcán!!!!!! Agyam eldobom. Lehet én is nyithatnék egy lángosozót, meg felterjeszthetném a bugyinaplót helyi magyar lappá, kösz a tippet, kedves leleményes német barátaim. 

Sajnos nem mondhatom, hogy az út maradéktalanul jó megéléseket hozott. Egy este például olyan erős szorongás jött rám, amit még sosem tapasztaltam. Hiába volt ezelőtt számos mélypontom önmagam szeretetét és elfogadását illetően, olyanban még nem volt részem, hogy gyomorgörcsöm legyen attól, mert utcára kell lépnem emberek közé. Elkezdtem monitorozni az önmagamról alkotott gondolataim, és nem kellett sokáig várnom, hogy világossá váljon, mennyire nem vagyok egyensúlyban jelenleg. Az önbizalmam sose volt az egekben, sok esetben nagyot torzítok azon a képen befelé, amit odakint mások látnak, mint egy hajcsár, állok magam felett és bombázom a lelkem kegyetlenebbnél kegyetlenebb gondolatokkal... Egész eddigi életem során mindig elterelt és elég pozitív energiát táplált bennem a külvilágtól jövő megerősítés, s mit csinál a rendszer akkor, ha ezek a külső megerősítések hirtelen elapadnak, megcsappannak, talán egy időre meg is szűnnek? Hát, összeomlik. Madrid nem feltétlenül volt pozitív hatással rám, itt nem sikerült megtalálni azt a közeget, amiben komfortosan érzem magam, nem vettem részt projektekben, nem dolgoztam, messze kerültem attól, amiben eddig boldogságom leltem, ellenben ha ez nincs, nem kapnak megvilágítást olyan problémák és sémák, amiket nagy valószínűséggel sokáig görgettem volna még magam előtt, egyre csak táplálva a forrást. Mint például az, mennyire bántalmazó és zsarnokoskodó vagyok saját magammal szemben, és hogy lehet a várost, meg a social mediát hibáztatni az irreális elvárások miatt, de amíg belül ezen nem változtatok, addig mindenhonnan csak menekülni fogok. Fél évvel ezelőtt még pánikoltam volna bármilyen negatív minta felfedezésénél, mostanra egész rutinos lettem a dolgokkal való szembenézésben. Szívből örülök a ténynek, hogy ez most bukott felszínre, mivel vasárnaptól egy hétig a meditációs központban önkénteskedek a hegyekben, teljes kütyüdetoxban, csendben, ami biztosan nagyon sokat fog segíteni abban, hogy visszataláljak a harmóniámhoz. 

Az is boldoggá tesz, hogy legalább egy hétig egy állandósult közösség része lehetek, ezután hamarosan Máltára utazom, ahol két hónapot fogok eltölteni, tehát egy picit belakhatom majd magam valahová. Nagyon izgalmas tud lenni, ha új emberekkel találkozom, mindig kapok egy-egy új nézőpontot az életre, tágul a terem, elfogadóbbá tesz, viszont azt is látom, hogy az elmúlt időszakban a rapid kapcsolódások nyertek nagyobb teret, aminek akadnak hátrányai is. Vágyom a mélyülésre, hogy ne kelljen újra és újra a nulláról kezdeni a megismerést, és hogy valakinek azt tudjam mondani, holnap találkozunk, nem pedig azt, hogy remélem, látjuk még egymást valaha. De ez az utam szépsége is, hiszen csak rajtam áll, milyen irányba menjek, s hogy épp mit veszek ki belőle.