Igazán sokáig váratott magára ez a poszt, meg is ragadnám tehát a lehetőséget, hogy kedves örökérvényű bölcsességünkkel éljek: jobb később, mint soha. Egy pillanatra elgondolkoztam, hol is hagytam abba legutóbb, mert annyira otthonosan mozgok már Máltán, hogy régnek tűnik fel bennem minden, mi korábban történt. Mikor elhagytam Madridot, voltak kettős érzéseim, a kadampában újra megtaláltam saját magam középpontját, féltem, hogy az új mozgástól kizökkenek, ugyanakkor volt bennem valami megfoghatatlan biztonságérzet is, ami nem hagyta elhatalmasodni a negatívnak elkönyvelt érzéseket. Azt éreztem, jönnöm kell és kész. És hogy majd jó lesz, bármi is történjék. Főleg farmokon önkénteskedtem eddig, közösségben, vagy egyedül, nomád körülmények között. Aludtam egérszaros ágyban, keltett reggel az arcomra csöpögő eső, érkeztem úgy haza a fagyban éjszaka, hogy elfogyott a gáz és nem tudtam befűteni, a rohadt kaktuszokat gazoltam napokig, aztán legalább ugyanennyi napig szedegettem magamból a tüskéket. És ha valaki hozzám szegezi a kérdést, hogy te hülye vagy bazdmeg, te ezt komolyan élvezed? Akkor óriás mosollyal az arcomon tudom mondani, hogy imádom, teljes szívből imádom az életem jelenleg. Azt hiszem, a materialista élvezetek hajszolása után nekem ez volt az egyetlen út az eltávolodásra, meg kellett tapasztalnom ismét, milyen az, amikor valami nincs, elérhetetlen, egyszerű, hogy aztán megint értékelni, megbecsülni tudjak, ne csak reménytelenül és boldogtalanul vágyódni. Ugyanakkor a több hónapos hobo életmód után megvallom, picit elfáradtam. Ha arra gondoltam, még egy napot valami viskóban kell töltenem, hogy bokorba kell pisilni járnom, esővizet gyűjtenem a fürdéshez, vagy rókákat üldöznöm a konyhából, akik zabálják a kajám, amit nem tudtam a hűtőbe rakni, mert ugye nem volt, akkor inkább visszamegyek nyomni a számítót a légkondis irodába, aztán békén lehet hagyni 5 évre, utána elmegyek gyesre, de csak hogy visszatérve részmunkaidőben már csak tettetni kelljen a munkát, miközben a jófogáson keresem a használt gyerekcuccokat, mert újonnan lassan drágább egy rugdalózó, mint eltölteni 3 éjszakát egy wellness hotelben +1fővel, ajándék talpmasszázzsal és pina coladaval a tikibárban. Visszatérve elképzelt életeimből tehát, igényem volt egy kis komfortra, na. Hogy őszinte legyek, nem voltak nagy elvárásaim, csak mondjuk egy szoba, amit nem kell megosztanom egy darabig mással, magamra zárhatom és lárva pozícióban sírhatok, ha úgy tartja kedvem, zuhanyzó, wc, konyha hűtővel, ilyesmik. A farmerkedés után bele akartam kóstolni valami egészen másba, ami a hosszútávú terveim megsegítésére lehet majd, ezért szegődtem szobalánynak egy vendégházhoz.

Málta nem volt az úti céljaim között, valahogy mégis bekerült a perifériámba, utána nem volt megállás. A hostjaim egy 60as páros, akiknek Gozo-n van két vendégházuk egymás mellett, tükörfordításban egy az egy a két ház, a különbség annyi, hogy az egyik egy tipikus B&B, 4 kiadó szobával, a másik meg a teljes ház, reggeliztetés nélkül, kvázi mint egy apartman, amit általában fiatal csapatok szoktak kibérelni bulizni. A munka nem túl megerőltető, rendbe kell pofozni a szobákat, ágyneműt húzni, vasalni, kikészíteni a reggelit, elmosogatni - mindezt viszont nagyon korán, 7 órási kezdéssel, ami számomra rettentő ijesztő volt elsőre. Azóta rájöttem, hogy zseniális a korán kelés, mert sokkal több minden belefér a napba, ráadásul az első 3 órában kb csak a testem van jelen, a szellemem valahol az éterben hesszel, míg egyszer csak vissza nem huppan a fizikai térbe, hogy újra hozzám lehessen szólni és bent is maradjon az információ. Többnyire délig dolgozom, azonban volt olyan is, hogy 3-ig húztam, cserébe másnap 2 óra után végeztem, úgyhogy ilyen szempontból megköveteli a rugalmasságot. Újdonság, hogy míg eddig kizárva a pénzforgást az életemből csak szállásért és ellátásért cserébe dolgoztam, most kapok egy kis zsebpénzt is minden ledolgozott óra után. Ez nem azért van, mert ilyen jófejek, hanem mert a törvény szerint, ha a tevékenységükkel pénzt keresnek rajtad, akkor kötelesek ebből osztani neked is egy szeletet. Tudtommal mindenhol legalább az országra vonatkozó óránkénti minimálbért, ám ez eltérhet, megegyezés szerint változhat. Én itt most kapok 5 eurót az óráimért, ami nem sok, viszont nem is ez motivál, valamint pont elég arra, hogy ott hagyjam az egész heti jussom egy gin bárban, mert parishiltonnak képzelem magam a beachen. Annyira rég volt már bevételem, hogy azt se tudom, hogy kell bánni vele. 

Az első néhány nap érdekesen indult. Nem volt meg a kapcsolódás hirtelen a hostokkal, éreztem, hogy nehezen nyitnak. Ez azóta változott is, meg nem is, teljesen más élmény persze elmenni egy idősebb párhoz segíteni, belecsöppenni az életükbe, a privát terükbe, mint egy fiatalos közösségbe, így nem voltak téveszméim. Viszont puhultak, próbálkoznak a maguk módján, rendkívül korrektek és jólelkűek. Érezhető a különbség a pénz megjelenésével, ez nem múlt el idővel sem, a cultural exchange része nem annyira pörög a dolognak, van a munka, el kell végezni, aztán szevasztavasz. Tiszteletben vagyok tartva, nem kell beszámolnom semmiről, szabad bejárásom van, nem várják el, hogy szórakoztassuk egymást. Mivel nem velük szeretnék majd a boatpartyra járni, miközben a dj pult mellől öntöm szájukba a moët-t, ez igazán komfortos így nekem, ennyi adaptálódás után jó a teljes szabadság. Olyan szempontból megvan a nehézsége a dolognak, hogy mivel nem közösségbe csöppentem, magamnak kellett közösséget csiszolni. Dánia után ez már nem hozza ki belőlem a kétségbeesett prédát, le vagyok lazulva, könnyen alakítok kapcsolatokat, nagyon jól megy a határaim meghúzása is, és csodák csodájára Madrid óta azóta sem vagyok kibillenve az ott megszerzett egyensúlyból. Szeretem, hogy a kis szigeten, Gozo-n élek, így kezemben a döntés, mikor húzzak el embereket bámulni a nagy testvérre. Mikor megérkeztem Máltára, volt fél napom tekeregni Sliemában és borzasztó látvány tárult a szemeim elé. Mindenhol építkezés, tömegnyomor, a közlekedés őőőőőrült, minden poros, kopár, szikár, omladoznak az épületek, amik sárga színükkel csak még inkább rátesznek a világvége hangulatra. Nem mondom, hogy csúnyának találtam, de valahogy szoknia kellett a szememnek ezt az egészet. A hozzászokás körülbelül 4-5 napig húzódott, felváltva gondoltam, hogy imádom és utálom. Hallani, hogy kétféle ember létezik, aki szereti Máltát, meg aki gyűlöli, nincs köztes állapot. Két végpont közt vergődtem, mégis annyira érdekesnek találtam mindent itt, hogy kíváncsisággal vártam, mi fog ebből kisülni. Elkezdtem Gozo-n barangolni, a sziget körül van egy túraútvonal, amire ráléphetek nem messze a vendégháztól. A volt Azúr ablak helyszíne 10 percre van. Egyszer egy sziklaszirten való mély relaxálás közepette oda tévedt hozzám instagram modell nr 21038098 full kerában a fiújával, hogy ne haragudjak már, nem tudom-e merre van az Azúr ablak, mert neki azt mondták, hogy az valami rohadt nagy kőtömb, viszont akárhova néz a tengerbe, ő aztán nem látja, most akkor vak, vagy egyáltalán jó helyen van?! Mondtam, hogy nagyon sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a szomorú hírt, de az már néhány éve összedőlt, szóval tényleg nem fogja itt megtalálni. Pillanatig mintha a szomorúság jeleit véltem volna felfedezni a smink mögött, végül találtak egy másik tuti spotot kontentgyártásra, szóval talán túlélte.

A felfedezéseimet hol gyalog sétálva, hol futva, hol biciklire pattanva tettem meg, eszméletes érzés úgy terepfutni, hogy pár méterre melletted terül el a végtelen tenger, te pedig ebbe a végtelenbe szaladsz sebesen, mintha a világ összes csodája tömörülne bele ilyenkor az élménybe.Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szeretek itt lenni. Szeretem a munkát, szeretem a helyet, szeretem az  embereket, szeretem az életet. Talán ez Málta varázsa, talán én vagyok magas rezgésen, problémamentesen, nyugodtan, harmóniában - bármi is legyen, nagyon jól érzem magam, könnyeden, mint egy füzetből kitépett lap, amit felkapott a szél. Körülbelül az 5. nap után kezdték el duruzsolni a fülembe a hostjaim, hogy annyira meg vannak velem elégedve, hogy ők nem fognak innen elengedni. Láncra vernek, nincs menekvés. Nevetgélve mondtam, hogy jajjjjj, hát biztos jó lenne, de izé, nekem ugye mennem kell, meg hát így is két hónapot maradok itt, azért álljon meg a menet, két hónap baromi nagy elköteleződés hahh. Egyébként tényleg el kell mennem 10 napra júliusban egy fesztiválra, őket viszont ez sem tántorította el, felajánlották, hogy elengednek, csak jöjjek vissza a szezonra, októberig. Teltek a napok, én egyre inkább tolódtam el a csúszka pozitív végére, míg végül a manipulálás hatására elkezdtem gondolkozni a maradás lehetőségén. Akarom én ezt? Mi lesz, ha két hónap után már megunom, oké, hogy most jó, de ez biztos nem lehet így örökké! Annyi mindent akarok még csinálni, olyan rövid a nyár! Agonizáltam jobbra balra, aztán végül azon kaptam magam, hogy kicsit ráfüggtem erre az utazás témára, hogy annyira rohadtul félek az elköteleződéstől, hogy semmibe nem merek már beleállni hosszabb távra. Nagyon kényelmesek a menekülőútvonalak, na meg, 1-2 hónapig minden tud idilli lenni, és akkor szépen eltehetem zsebre a csodás élményeim, majd ezekkel a jóérzésekkel távozhatok egy újabb helyre, egy újabb stimulációba. Mikor már sokadjára hozták fel a témát, nekem szegezték a kérdést, mert sosem adtam egyenes választ, hirtelen gyomorból vágtam rá, hogy maradok. Nem volt ész benne, csak érzés. Elköteleződtem az érzés iránt, elköteleződtem a most iránt, hogy nem fogok a jövő elképzelt illúzióiban ragadni. Hogy jó döntést hoztam-e? Biztosan, mert nem hiszek már a rossz döntésekben, csak abban, hogy amilyen irányba megyünk, az a legjobb nekünk. Csak akkor válhat rossz döntéssé valami, ha annak könyveljük el, miközben nem tudjuk elengedni a  fejünkben alkotott csalóka képet a másik út lehetséges végkifejletről.

Most ide még beteszem ezt az albumot, mert rájöttem, hogy ilyet is lehet. Amióta nem dolgozom gép előtt, teljes analfabéta lettem, ami a technológiát illeti, de így legalább tudtok kicsit lapozni, majd úgyis folytatása következik!