Sok-sok hónap önkénteskedés után nemrégiben újra kaptam némi kóstolót az igazi melós létből. 10 napig pultoztam egy német fesztiválon egy magyar étteremnek, akik több éve visszajárók a rendezvényre. Tökre nem akarok népfikázó lenni, annyi mindent szeretek meggyötört, széttraumatizált hazámban, az viszont biztos, hogy ezután én már csak olyan mazochista orgiákon vagyok hajlandó résztvenni, ahol legalább meg is dugnak utána, ha már előtte módszeresen meggyaláztak. A magyar vendéglátás egy dolog... aztán amikor a magyar vendéglátás művészetét külföldön villogtatjuk meg, az valami egészen egyedi delíriumos állapotot tud előidézni. Hol belső könnyeket próbáltam törölgetni a kolbászzsírba mártott fityulám hegyével, hol derék konyhásnénihez méltó erőltetett mosollyal próbáltam meg hihetően áradozni a gasztronómiai csúcsélményről, amit a homemade hungarikumként feltüntetett csapvizezett piroska szörp testesített meg, legfőképp azonban felháborodva szomorkodtam, nem is azért, mert én komolyan önszántamból vagyok itt, hanem mert ez emberek kendőzetlen valósága, amiben valakik azt gondolják, hogy amit csinálnak másokkal az értékteremtő és maximálisan korrekt, sokan pedig elhiszik neki, hogy tényleg ennyit érnek.

Eskü már az ujjaimat sajnálom, amiért újra ezért koptatom a felszíni rétegeit, de mondja már meg nekem valaki, miért trendi még mindig kizsigerelni a munkavállalót? Miért akkor számít valaki jó embernek, ha százfelé szakadva multitaskol, szétpörgeti magát, vidáman vállalja a 16. túlóráját, másnap persze már nyitásra ott van, mert aludni, ha nem puhány és lusta dög, a sírban lehet legközelebb, ugyebár. Ezzel a mentalitással csupán a rablánc hiányzik az emberekről, meg név helyett biléta sorszámokkal. Egyébként viszonylag transzparens volt a szervezés, az előre megbeszélt napi bér megvolt, de végül a fesztivál kezdetére fel-felkúszott az óraszám, nehogymár jó órabérben dolgozzunk mi nyomorultak, ha nem volt vendég se menjél haza, nehogy egy órával kevesebbet dolgozz a petákodért, volt habzsidőzsi, annyiszor ehettünk a strandkvaliti cupákosból, ahányszor kedvünk tartotta, enni kellett is, nehogy rosszul legyünk és kiessünk a munkából, de az nem volt mindegy, mikor, mert "vacsi alatt ne legyünk éhesek, légyszives", oké, jó, bocs, igaz, majd szólok az energiaraktáramnak, hogy ne nyávogjon már, tessék menni tovább a sorra, adogatni a kolbászkákat tíz euróért lidliből hozott fehér kenyérbe csomagolva, ja, magyar, persze, vadkovászos, alap, 2 scheibe? javoll, aber das kostet extra, cicám, nem úgy van az, hogy kapsz egy szelet kenyeret ingyen, ez itt a donau festival onyx-ja, örülj, hogy itt ehetsz sörpadfoglalás nélkül. 

Azt nem mondom, hogy nem volt elhoznivaló az élményből, minden és mindenki tanít. Például már nem idegen tőlem annak a megértése, miért válnak ennyien funkcionális alkoholistává. A második hétvégére én is azzá váltam, eljött a pont, amikor tényleg csak egy feles segített nem idegösszeroppanni, és ha egyszer elkezded, naiv dolog azt képzelni, hogy a másnapra nem fogsz meginni egy újabb gyógytüskét. Kétszer bódultam be, miután rájöttem, hogy ennyi elég volt ebből a tapasztalásból, nekem nem kell több szenvedés, hogy megtanuljam, amit meg kell. Mégha messze nem is 100%-osan, de ki tudtam állni magamért, tudtam vállalni magam és a véleményem egy sokkal kielégítőbb szinten, mint eddig bármikor. Ám a legcsodásabb momentum akkor hasalt rám, amikor németül interjút adhattam egy helyi rádiónak a kakasherepörköltről. Bár közben nem éreztem nagy áhítatot, utána eljutott az agyamig, hogy mennyire szeretem a kis bolond életemet minden lehetetlen abszurdumával együtt, és ez egy igazán boldog felismerés volt. 

A fesztiválos rémület után kicsit kikempingeltem magam, nagyon hiányzott az erdő, a fák, a sátorozás egy hűvös éjszakán, miközben körülöttem életre kel minden, őrült hangokkal szaladgálnak körülöttem a rókák, huhognak a baglyok, karistolja a víz a hullámait a homokba. Nagyon szükséges volt bemozdulnom ebbe, hogy tisztítsam a tudatom, és ahogy eltelt ez a pár nap csendesség, gazdagabb lettem némi megfigyeléssel és számotvetéssel az életemmel kapcsolatban. Például felismertem, hogy vannak olyan régi kapcsolataim, amiktől elidegenedtem, és hogy bizony néha az elengedés a legszebb, amit két ember tehet egymással. Aztán arra is rájöttem, hogy milyen sokáig próbáltam beletuszkolni magam olyan nadrágokba, amik egyáltalán nem a méretem, közben csodálkoztam, hogy mindegyik szűkös, hogy sehol nincs komfortérzet.

Az életem minden területén kb. Nem arra gondolok, amikor az ember egészségesen próbálgatja a szárnyát, majd rájön, hogy valami nem az övé, szóval tisztességgel elfogadja, hanem amikor már belül tudja, rég tudja, hogy ez nagyon nem ő, mégis újra és újra azokat a köröket futja, hátha következő alkalommal beilleszkedik a puzzlebe. Sokszor hiszem, hogy ufónak gondolnak, de tovább fejtegetve a helyzetet, azt kell mondjam, én érzem magam annak, és amíg én nem fogadom el azt az utat, amit választottam a boldogságom megélésére, a külvilág is visszatükrözi rám. Az az érdekes, hogy én régóta ámítom már magam azzal, hogy mekkora önelfogadásban vagyok, közben meg igazából mégse annyira. Néha belegondolok, milyen kurvajó lenne, ha meg tudnék ülni egy irodában, ha jól tudnám érezni magam egy pesti albérletben, szeretném a belvárosi nyüzsgést, a madách téri kocsmázást. Komolyan, néha rettentő irigy vagyok látva ezeket, sőt, olykor szívből visszakívánkozom, mert egyszerű volt. Folyton hallom a "milyen könnyű neked" jellegű mondatokat, pedig szerintem sokkal könnyebb benne maradni abban, ami megszokott, még akkor is, ha langyos, változni és változtatni, beismerni és felvállalni, hogy az eddigi az nem az enyém már, nem jött össze, lapozzunk, basszus, ezek rohadtul nem egyszerű dolgok. Viszont még most is inkább azt választanám, újra meg újra emellett voksolnék, hogy akkor nézzünk szembe mindennel, akkor tényleg hámozzuk az egot és tudjuk meg, honnan jön az irigység, és honnan jön a félelem, honnan jönnek a falak, mert ez az útja annak, hogy dagi kis hernyóból szép, színes lepke legyek. 

Pár napja Gozon vagyok újra, nem nagyon akarództam visszajönni, főleg a meleg, az erdő hiánya miatt, de amint megérkeztem, megnyugodtam. Szeretek itt lenni. Mielőtt jöttem, fejemben volt, hogy milyen jó lenne valahogy irányba tenni magam és a vendégházas dolog mellett találni valamit, ami tölt. Bármit. Nem telt el egy nap sem, rögtön jött a próbatétel, elém pörgetett a gép két lehetőséget. Mind a kettő heti három napos délutáni elfoglaltság, az egyik egy fizetős meló a városban, közel hozzám, a másik pedig egy önkéntes meló, egy órás buszútnyira egy közösségi kertészetben, ahol friss zöldségekért és gyümölcsökért cserébe várnak hozzájárulást a projekthez. Jön az első reakció: na, akkor megyek a pénzért, több a benefit, mert közel van, meg pénzt is kapok, jackpot. Tökmindegy, hogy nem önazonos, tök mindegy, hogy semmilyen jó érzést nem generálna az, ha bevállalnék még egy munkát, és különben is, miért akarok megint két munkát egyszerre? Hátha agyfaszt kapok egy hónap után. Rögtön elkezdem lebeszélni magam az organikus farmról, pedig maximálisan tudom és érzem, hogy ott a helyem. Gyártom a kifogásokat, hogy messze van, meg a reggeli munka mellett, meg heti háromszor, meg milyen nagy elköteleződés... Főképp arról van szó, hogy félek az utamra lépni, mondjuk még nem teljesen tiszta, miért. Ezt hívják önszabotázsnak. Ezt szoktam csinálni manapság. Jobban mondva, szerintem mindig is ezt csináltam, csak most látom tisztán. Szóval végső soron felvettem a kapcsolatot a farmosokkal, csütörtökön megyek hozzájuk. Nem mellesleg ez egy olyan közösség, akik kapcsolatban vannak egy máltai meditációs központtal, szerveznek a farmra meditációkat, meg mindenféle workshopot, rátévedve az oldalukra mit találok? Egy egynapos breathwork elvonulást augusztusra. És ez csak az első kettő lehetőség, ami szembe jött, azóta megindult a holle anyó keze és szórja rám az aranyesőt. Amúgy borzasztó szimpatikus, amit csinálnak, alig várom, hogy csatlakozzak hozzájuk. Itt ráleshettek, ha érdekel, mi ez: https://www.thrivemalta.com