Ha nem csak pár hétre utazik az ember valahová, hanem kicsit beépül ez a létforma a csontozatába, akkor egy idő után a nehézségek egészen egyedi színpalettájával találhatja szemben magát. A portugáliai élmények magasra tették a lécet, olyan mély kapcsolódásokban volt részem, amikről nem gondoltam, hogy útközben kialakulhatnak, már csak azért sem, mert bennem az érzelmek néha olyan lassan csordogálnak, mint a félig befagyott patak vize. Ez nem jelenti, hogy pszichopata lennék, csupán hogy mióta az eszemet tudom, mindig is szükségem volt némi időre (s főképp időre egyedül, hogy megdolgozzam), míg tudatos szintig jutottak a dolgok. Épp emiatt gondoltam, hogy egy hónap édes kevés lesz ahhoz, hogy annyira megszeressek valakit, hogy az utolsó este azt tervezgessük, Lisszabon melyik részére költözzünk együtt és milyen abszurd bizniszbe vágjunk bele, hogy fenntartsuk magunkat. Na, hát ha a jelenlegi vándor életmódom mély érthetetlenséget szül a szeretteim körében, elképzelni sem tudom, mit szóltak volna ahhoz, ha bejelentem, hogy mostantól drónos drogfutár és online használtbugyi kereskedő vagyok (mekkora biznisznév lenne így a bugyinapló jahhjjj). Bár lehet, tőlem már semmi sem lenne meglepetés, zsenge kishajtás koromban úgyis sztriptíztáncosnő akartam lenni, ebből kiindulva nem annyira elrugaszkodott ez az elképzelés sem. Viszont valljuk be, mégha nincs is kiforrott jövőképem, icipicit más irányt gondoltam ki magamnak, meg hiába a szentimentális álmodozás, mindenkire más tervek vártak szerte a világban, így szomorúan, ám stílusosan távoztunk. Esküszöm, ezt meg kellett gyászolnom rendesen, annyira, hogy a madridi kalandba jócskán szorult szkepticizmus is az utazás öröme mellett. Úgyse fogom olyan jól érezni magam, úgysem tudok még egy ilyen helyet találni, úgysem fognak olyan emberek körülvenni - baromi kényelmes volt ezekbe a mantrákba süppedve cirógatni a buksim naphosszat. Ezzel persze semmi mást nem hoztam világra, csak zárt kapukat és mély elutasítást mindennel szemben, ami új és más. Szokásos belső megbeszélésemen jött is a költői kérdés: akkor mégis mi a szarnak utazom, ha innentől kezdve semmit sem szeretnék befogadni? Az elszakadás pillanata sosem egyszerű, de megtanultam, mennyire felesleges dolog valakinek az elvesztésétől félni, mert mindenki, aki kedves nekem, töretlenül a szívemben van, és mégha nem is beszélünk minden nap, megmaradtunk egymás életében. Ez az átkalibrálás eltartott egy darabig, de most, hogy megtörtént, egészen elkezdtem kedvelni a napokat, megnyugtattam magam, hogy az is tök oké, ha nem minden nap pörgök az arcomon, ha van olyan időszak, amikor kevesebb a felfedezés és több a szórakozás, lazulás, pihenés, és asszem készen állok arra is, hogy egyáltalán hozzászóljak ismeretlen emberekhez, ahelyett, hogy fapofával elsétálnék mellettük (az már más kérdés, hogy a nyelvismeret hiánya elég nagy átkot szór a szociális kapcsolataim kibontakoztatására). 

Mostanában nem mászom hegyeket, dombokat, nem alszom barlangokban, vagy -10ben egy skandináv erdőben, megihatom a csapból folyó vizet, és nem kell érte a forráshoz menni, van fűtés a lakásban, hűtő és meleg víz is (ami az első estémen PONT ELMENT, ezért hideg vízzel zuhanyoztam, nyilváááán). Cserébe élvezem a civilizáció és urbanizmus teljesen hétköznapi, egymással vetekedő és minden sarkon rám leselkedő, pénznyelő lehetőségeit, tömöm a hasam, kedveskedek a véralkoholszintemnek, no meg hasonlók. Bár a Madrid szóra nem hinném, hogy a jövőben a szervezetem elkezdene spontán boldogsághormonokat termelni, vannak klassz dolgok, amiket nem érdemes kihagyni, ha ide jönne az ember. Az egyik ilyen a tapas, aminek a műfaját eddig is kedveltem, de a pesti Pata Negra messze nem egyenlő azzal, ami itt van. Míg Dániában a túlzott alkoholfogyasztást úgy támogatták meg, hogy detox klinikát húztak fel a városban, hogy legalább oda eljusson az, akinek már úgyis mindegy, itt inkább azon van a fókusz, hogy a sosem ürülő poharad mellé mindig jusson valami kis falat, hátha így nem zuttyansz meg annyira. Bomba az ibérico sonka (a malackát hízlalásnál csak makkal etetik), meg az összes kis herkentyű, amiknek az ára még a boltban is iszonyú alacsony, egy tálca garnélát vagy tintahal karikát meg tudsz venni kb 2-3 euróért. Ami a piát illeti, sörözni a tapasztalataim alapján drágább mulatság, mint borozni, de a tapashoz általában jobban is megy az utóbbi. Vörös bor, sangria nagyon pörög, még szerencse, hogy én fehér boros vagyok inkább, de azért abból is találni a menün. Konkrétan két hét után sikerült eljutni arra a pontra, hogy végre kiszenvedtem valahonnan egy normális korsó sört, mert itt minden méretnek más neve van, a caña a kis pohár, a doble annak a duplája, de köztük ott van még a tercio, ami a 0,33as, és végül, ha mázlid van, megtalálod a jarrat a kínálatban, ami a 0,5ös. A meghatottság átjárta egész testem, mikor végre kezemben foghattam a cuki duci korsóm. 

A gourmet élmény tetőfoka az, mikor kihozzák a tálka gumicukrot, ha mázlid van, összekeverik egy kis magkeverékkel, ropival, így miközben a sós mogyorót rágcsálod, nyelved hegyén már érezheted is a savanyú, s egyszerre édes, formába öntött kólaízt, ami garantált agyrobbanáshoz vezet. 

Emellett a város televan autentikus latin éttermekkel, nagyon jó tacot lehet találni, tömheted a fejedbe az empanadakat, arepat, csak hogy néhányat említsek. 

Érdekes, hogy hiába beszélünk Madridról, spanyol tudás nélkül itt is el lehet veszni, nem csak a kanárin, ráadásul szerintem nem is fogadnak annyira szívélyesen, ha nem próbálkozol meg elmakogni pár szót legalább. Ez nekem fájó pont, mert azt érzem, nem tudok igazán közel kerülni a kultúrához. Másrészt motivál is arra, hogy tanuljak. Képes vagyok alap dolgokat kihányni a számon, viszont senki le se szarja, hogy milyen szinten vagyok, úgy pödrik a nyelvüket mindenhol, hogy másodpercek alatt teljesen megsemmisülök. Volt szerencsém többféle spanyolajkú nemzetiséggel találkozni és beszélgetni, és valóban nagyok tudnak lenni a kommunikációs különbségek, úgyhogy egyelőre nem látom, mikor tudom majd életem első, összetett mondatokba formált párbeszédét lefolytatni. 

Szerencsére nem csak a kilók felszedésével foglalkozom, hanem igyekszem bejárni a várost elkerülve a zsúfolt metrókat, s inkább a lábamra hagyatkozni. Rengeteget sétálok, megnéztem a nevezetességek nagyrészét, rohangálok parkokban, már egészen otthonosan mozgok az utcákon.

Mindenhonnan üvölt a reggaeton, a hétvégén egy rögtönzött házibuli keretében volt szerencsém 3 órán keresztül megfigyelni, milyen az, amikor az összes chica megőrül egy újabb J Balvin számra. A következő 12 évre ez az adag pont megfelelő, repeta nem szükséges, köszönöm. Összességében ennyi elég volt nekem a városból és abból, amit kínál, vágyom arra, hogy úton legyek, hogy körülvegyen a természet és az izgalmak, úgyhogy a hét vége felé elindulok. Hogy hova, azt még nem tudom, lehet, hogy fogom a hátizsákom, a hálózsákom és elkezdek baktatni az országban, lehet, hogy meglátogatok néhány ismerőst Portugáliában. Április utolsó hetén pedig teljesen le fogok kapcsolódni a hálóról, mert egy buddhista meditációs központba megyek majd önkénteskedni El Boalo hegyvidékére, ahol biztosan lesz szerencsém megmosdatni kicsit a lelkemet.